Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény
embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még
eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény,
hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok
gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált
valamennyinek más-más mesterséget. A
legidősebből mészáros lett, de ez elvette a
többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi
úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány,
annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a
legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:
- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van
keletje.
- Nem leszek én! - mondta János, mert így hívták
a legfiatalabbat. - Elég egy csizmadia egy
famíliából.
- Hát aztán mi lesz belőled?
- Vagy király, vagy a halál fia - felelt János.
Nagyot kacagott a szegény ember:
- Ó, te oktondi, hát azt hiszed, hogy olyan
könnyű királynak lenni?
- Már vagy könnyű, vagy nem, de én király
leszek, ha addig élek is.
Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is
teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott
három vasbocskort, az anyjával süttetett három
hamuba sült pogácsát, azzal elbúcsúzott
mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken átal,
hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy
nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország
királya.
Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába,
egyenest a hopmesterhez. Köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s
mint szolgál a drága egészsége?
- Isten hozott, te szegény legény. Én megvolnék
úgy, ahogy, de te mi jóban jársz itt?
- Én bizony - felelt János - azért jöttem, hogy
megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.
Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva
maradt, de úgy, hogy besétálhatott volna rajta
egy regiment katona.
- Ne csodálkozzék, hopmester úr - mondta János
-, ez nem tréfabeszéd.
De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a
palota megcsendült belé.
- Na hiszen, éppen jó helyen jársz itt. Tudod-e,
hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a
rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk,
melyiket tegyük meg királynak.
- Hát hiszen jól van - mondta János -, akkor az
isten áldja kigyelmedet, hopmester uram, én
megyek egy országgal tovább.
Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most
felkötötte a másikat, úgy indult tovább. Ment,
mendegélt, s addig meg sem állott, míg
Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt
Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden
vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment
egyenest a király városába, ott is a király
palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez,
hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott
eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból,
hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is
gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a
királyságra.
Bebocsátást kért, s a király mindjárt el is
fogadta.
- Adjon isten jó napot, vörös király őfelsége!
Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?
- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelte a király
-, én csak megvolnék, mint öregember, de hát
ugyan bizony mi szél vetett az én országomba,
mert látom, hogy nem országombéli vagy?
- Hej, felséges királyom - felelte János -,
életem halálom kezébe ajánlom, ha én azt úgy egy
szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem,
Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét
próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint
a rosta lika, még eggyel több, s nekem már
mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a
bátyáim.
- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdezte a
király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna
királynak lenni.
- Ú-úgy-e, te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej,
fiam, nehéz hivatal az. Csak az tudja, aki
próbálja.
- Az már igaz - mondta János -, de én azért
megpróbálnám.
- Jól van - mondta a vörös király -, mondok
neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlen
leányom, de erre nem szeretném hagyni az
országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e
már hírét Jégországnak? Ott van az a világ
végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek
az országnak a királya már sok borsot tört az
orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy
elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert
ahány katonát odaküldtem, az mind jéggé fagyott.
Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy
tapodtat sem tudnak mozdulni helyükből. Hej,
hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy
elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még
egy sem tért vissza.
- No, hát majd visszatérek én! - mondta János.
- El se menj, fiam, hiába. Nem ismered te a
jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha
bosszantani akar engem, az országunk felé
fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb
nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden
csonttá fagy az országban.
- Már egy életem, egy halálom - mondta János -,
én megyek, az isten áldja meg, felséges
királyom.
A második pár bocskor már elszakadt volt, s
János felkötötte a harmadikat is. Azt gondolta,
amire ez leszakad a lábáról, vagy király lesz
Jégországban, vagy a halál fia!
Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis
házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást
kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt
talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem
több.
Köszön neki:
- Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s
mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony
-, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted
a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s
miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, te szerencsétlen!
No, megijedt János. Hiszen ha ő azt tudta volna,
bizony mindjárt suttogóra fogta volna a
beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam
volna! De ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi
kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s
semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán
olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem
lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az
öreganyó:
- No, most mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet.
Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába
is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha
az én fiam egyszer arra nem veszi útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg fölébred
a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább
egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a
Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s
felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró
útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe
állott János, s köszönt illendőséggel:
- Adjon isten jó reggelt, áldott Napom!
Szerencsés visszajövetelét kívánom.
Megáll a Nap nagy csudálkozással, hogy hát
miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már
csak Jégország van.
- Adj isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi
vagy, öcsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely
legény; hogy az apja azt szerette volna, ha
csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a
fejét, történjék vele akármi.
- Ó, Napom, édes áldott Napom! - mondta János. -
Tekints reám kegyesen, s ragyogj fel egyszer
Jégországban is.
Azt mondta a Nap:
- Hm! öcsém, János, nem megy az olyan könnyen.
Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor
könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem
ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem
szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az
embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor
segítek rajtuk.
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet -
mondta János -, majd meglátod, hogyha rám sütsz,
nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment
kelet felé, János észak felé.
- No, te bocskor - mondta János a harmadik pár
bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts
ki, míg Jégországba nem érek, aztán lesz, ahogy
lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment,
mendegélt, míg egyszer csak olyan magas hegy elé
ért, hogy a teteje éppen az eget verte.
- Hej, szegény világ, vetett ágy! - fohászkodott
föl János. - Mikor érek én ennek a hegynek a
tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak
elég.
Amint így gondolkoznék magában, egyszerre csak
nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s
hát egy bokor tövében ott fetreng egy
jegesmedve.
Kérdi János:
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem
bánod meg. A jégkirály nagy vadászatot tartott,
s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a
tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy
lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s
most nem tudok innen megmozdulni, ha valami
kegyes jó lélek ki nem húzza.
- No, ne búsulj, kihúzom én - mondta János, s
egy rántással ki is vette a szamártövist a medve
lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta
Jánosnak.
- Az isten áldjon meg jótételedért, te szegény
legény. Ne félj, meghálálom. Csak húzz ki egy
szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd
végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek
melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd
valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve
bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s
elbírja. Aztán elbúcsúzott a medvétől, s
nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a
közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta
János magában:
- Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit
ledűlök.
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a
bunda. De egyszer csak arra ébredt föl, hogy
valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s
hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig
nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon
miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s
hát három törpe ember, mind a három tetőtől
talpig nagy bundában. Volt szakálluk is,
mégpedig hétsinges, csupa jégből.
A törpék elkezdtek diskurálni.
Azt mondta az első:
- Hej, de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy
mindjárt leolvad a szakállam.
Azt mondta a másik:
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a
tűz nem olvasztja le.
Azt mondta a harmadik:
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak
nincs semmilyen szakálla.
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? -
kérdezte az első.
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondta a
második.
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! -
mondta a harmadik.
De már erre János felugrott, s rájuk rikkantott:
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit
beszéltek! Hát ti is odavalók vagytok?
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondták a
törpék.
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök
velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért
sem, hanem ha a szakállukat leolvasztja, akkor
éppen odáig kalauzolják.
- Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb -
mondta János, s felkapott egy darab tüzes fát,
magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát,
s hát egyszer csak, preccs! - híre, pora sem
volt a jégszakállnak.
- No, te legény - mondta a legidősebb törpe -,
szolgáid leszünk életre-halálra, amiért
megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze,
adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak
füttyents, ott leszünk melletted.
János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s
ment tovább még hét nap s hét éjjel, s akkor
aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel
volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s
úgy csúszott át a hegy másik oldalára.
Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa
sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem
ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál
is jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők,
jégházak.
Nagyot fohászkodott János:
- Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit
érek vele, ha király is leszek itt! Apám, apám,
mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna
csizmadia!
De már most mindegy - gondolta -, vissza nem
megy, ha addig él is. S amint nézdegélt
jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát
jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király
ármádiája! Ha ezt ő feltámaszthatná! De mivel?
Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy
halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a
lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már
miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit
csináljon, eszébe jut nagy kínjában a
jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti.
Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:
- Mit parancsolsz, lelkem gazdám?
- Azt, hogy vigy le engem a hegyoldalon.
- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha
parancsolod, de tudd meg, mihelyt a hegy aljába
érünk, jéggé fagysz.
- Mindegy - mondta János -, egy életem, egy
halálom, csak végy a hátadra, s vigy le.
A medve nem ellenkezett többet, fölvette a
hátára, s vitte. Amint lejjebb-lejjebb haladtak,
mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a
hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy
csak lefordult a medve hátáról János. Még talpra
állott, de érezte, hogy vége az életének.
Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az
egész lába szára, mind föllebb-föllebb. Mikor
már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a
törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit,
kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott
termett a három törpe.
Kérdezte az idősebb:
- Mit parancsolsz, te szegény legény?
- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap
szállására. Ott van Vörösország szélén.
Mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert
különben halál fia vagyok.
Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához
ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy
helyben, mintha odacövekelték volna. A
jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult
szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így kell
elvesznie.
Ezalatt a törpék addig mentek, addig
keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap
szállására. Mondják a Napnak János üzenetét.
Azt mondta a Nap:
- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok
annyit. Azt hiszitek, olyan könnyű kitérni az
utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik,
mit álmodom.
Mit álmodott a Nap, mit nem, no, én azt nem
tudom, elég az, hogy mielőtt elindult volna
világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált,
elkerült Jégország felé.
Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az
áldott Nap rásütött! Olvadásnak indult az a
rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind
elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról
is leolvadt a jéguniformis, s mind életre
keltek.
Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején
egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany
kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét
János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind
igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia
is! János mindjárt az élére állott, fölült a
medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály
városa ellen. Na hiszen, vezethette! Mire
odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának:
elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály
annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se
kívánja az ivást.
Jánost mindjárt kikiáltották Jégország
királyának, s ő el is fogadta, de még visszament
Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a
nagy dicsőséget. A vörös király úgy megörült
ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát
Jánosnak adta. Most már két országa volt
Jánosnak, s mint a nagy urak szokták, nyáron
Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott.
Bezzeg, hogy az udvarába vitette az apját,
anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy
urakká tette valamennyit.
Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja
Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.