A HÁROMVADAS KIRÁLYFI
Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia
meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király,
hívatja a fiát s mondja neki:
- Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom
hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a
húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak
add oda.
Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony
ketten maradnak. Eltelik egy esztendő, eltelik
kettő, három, a királykisasszonynak nem akad
kérője. Az igaz, hogy nem is volt erősen szép
leány, s a lelke sem volt valami jó. Azt mondja
egyszer a királyfi:
- Hallod-e, húgom, én többet nem istrázsállak,
mert én országot, világot akarok látni.
Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy
esztendeig, hátha addig szerencséje akad.
Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött
senki a királykisasszonyért.
- De már többet nem várok - mondotta a királyfi.
- Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.
Azt mondotta a királykisasszony:
- Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz
egyedül.
A királyfi beleegyezett, az országot a
miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger
kincset, aranyat, ezüstöt, s elindultak hetedhét
ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy
rengeteg erdőbe. Egyszerre csak nagyot sikolt a
királykisasszony:
- Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány!
Vége az életünknek!
- Ne félj, húgom, itt a kardom - mondja a
királyfi, s kirántja a kardját.
Ez a kard - közmént legyen mondva - olyan kard
volt, hogy ez volt ráírva: Jobbra hatot, balra
ötöt vághatsz.
Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s öt
suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint
jobbra is hatot, s levágja még öt zsivány fejét.
Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok
vezére, egy dali szép legény. Mondta a zsiványok
vezére:
- Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az
erdőben, neked adom.
Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek.
Mentek hárman a várba, sorba kinyittatta a
szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele volt
drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt
egy-egy kád, arannyal, ezüsttel színig tele.
Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja
a királyfi a legénynek:
- Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat
elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.
Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a
királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony
sem szólt semmit, de félrefordult,
elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok
vezérén, szívéből megsajnálta.
Telt-múlt az idő, a királyfi eljárt az erdőbe
vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs,
abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a
királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a
legény az ajtón.
Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:
- Mit akarsz?
- Nyisd ki, édes húgom, nyisd ki az ajtót.
- Nem lehet - mondotta a királykisasszony,
félek, hogy megölsz.
- Dehogy öllek, dehogy - mondotta a legény -,
csak eressz ki bátran.
- Nem lehet, megöl a bátyám.
- Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt
az eperfát, milyen szépen zöldül?
- Látom bizony, immár virágzik is - felelte a
királykisasszony.
- Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s
csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az
enyém, én a tiéd, élünk együtt holtig
boldogságban.
- Jaj, mit beszélsz - mondotta a
királykisasszony -, hogy öljem én meg a
bátyámat!
- Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked
valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor
hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A
váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy
hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg abból
nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd
csak nekem, virágzik-e az eperfa?
Felelte a leány:
- Érett eper is van rajta.
- No, akkor mindjárt hazajő a bátyád.
Hát csakugyan jött a királyfi, s a
királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s
jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a
szíve rajta.
- Mi bajod van, édes húgom?
- Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem
gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem,
s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy
forrás, s ha annak a vizéből egy cseppet
ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.
Hamar egy hordót keresett a királyfi, szaladott
a forráshoz, telemeríti, de amikor el akar
indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s
egy farkas.
Megszólítja az oroszlán:
- Hé, ember, tudod-e, hogy ebből a vízből csak
vadállatnak szabad inni?
- Én azt nem tudtam, honnét tudtam volna -
mondotta a királyfi -, de ha tudtam volna, akkor
is merítek, mert a húgom halálán van, s ettől
meggyógyul.
A három vad összenézett, egyszerre
megszelídültek, s azt mondotta az oroszlán:
- Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem
bántunk, sőt inkább adok neked egy sípot is, s
ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott
leszünk mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár
vigyed, akár ne, ettől nem gyógyul meg a húgod.
"Mindegy - gondolta magában a királyfi -, ha nem
használ, nem is árt, én megpróbálom."
Megköszönte a vadaknak a jóságát, elbúcsúzott
tőlük, s ment a várba vissza. Amint ment
visszafelé, kérdezte otthon a zsiványok vezére a
királykisasszonytól:
- Virágzik-e az eperfa, húgom?
- Már érett eper is van rajta - felelt a
királykisasszony.
- No bizony, ha van érett eper rajta, mindjárt
itthon is lesz a te bátyád.
Hanem te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s
mondjad neki, van a vár keleti oldalán egy
szikla, ennek a sziklának a barlangjában van egy
vaddisznó hét malacával, s addig meg nem
gyógyulsz, míg a malacnak a húsából nem eszel.
Mármost igazán látta a királykisasszony, hogy a
legény az ő bátyjának a vesztit akarja, de
gonosz volt az ő lelke is, s mikor a bátyja
hazajött, még keservesebben jajgatott:
- Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát
sem állhatom. Eredj, van a vár keleti oldalán
egy szikla, annak a sziklának a barlangjában
lakik egy vaddisznó hét malacával, hozz el egy
malacot, mert míg annak a húsából nem eszem,
addig meg nem gyógyulok.
Meg sem állott a királyfi, levett a szegről egy
nyilat, s vitt hét nyílvesszőt, gondolta
magában: lelövi ő, ha kell, mind a hét malacot,
csak a húga meggyógyuljon.
Elmegy a barlanghoz a királyfi, hát annak éppen
a szélén hevert a vaddisznó a hét malacával,
süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a
királyfi, s célba vesz egy malacot. De mikor
éppen lőni akart, megszólalt a vaddisznó:
- Ne lőj ide, te vadászember, adok neked én jó
szívvel egy malacot, ha szükséged van rá, de ha
nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide
magától.
A királyfi leeresztette a nyilát. Nem lőtt a
malacra. A vaddisznó odaadott egy malacot, s még
egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé,
ha bajba kerül. Megy a királyfi a vár felé, s
amíg ment, azalatt a zsiványok vezére kérdezte a
királykisasszonytól:
- Nézd meg, virágzik-e az eperfa?
- Érett eper is van rajta - mondta a
királykisasszony.
- No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd
magadat többet betegnek, mondjad, hogy
meggyógyultál, süssél neki őzcombból vacsorát,
hozz fel neki sok bort a pincéből, itasd le. A
hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van egy
arany karperec, azt vedd ki, tedd a bátyádnak a
két karjára, s mondjad neki tréfásan: próbálja
meg, szakítsa ketté. Ő megpróbálja, de nem tudja
kettészakítani, úgy el lesz gyengülve. Akkor te
a kicsi ujjadat dugd be a kulcs lyukán, erre az
ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk
halálig.
Hazajő a királyfi a malaccal, s hát a
királykisasszonynak semmi baja. Vígan szalad fel
s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.
- No, hála istennek - mondja a királyfi -, hogy
meggyógyultál, akkor ezt a malacot el is
eresztem.
S mindjárt el is ereszti a malacot, az meg nagy
sebesen visszaszalad az anyjához.
Eközben elkészül a vacsora, asztalhoz ülnek,
esznek, isznak. Biztatja a leány a bátyját:
- Igyál, bátyám, igyál - s az mikor jól leitta
magát, elővette a karperecet.
- Tedd össze a két kezedet, bátyám - mondotta a
királykisasszony tréfásan.
A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga
rácsatolja a karperecet.
- No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?
Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt már
ereje.
A leánynak sem kellett több, szaladt a
hetvenhetedik szoba ajtajához, a kisujját
bedugta az ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az
ajtó, s kiszökött a zsiványok vezére. Ment
egyenesen a királyfi szobájába.
- No, te kutya, most ütött az utolsó órád.
A királyfi alig tudott megmozdulni. Nézte, hol a
húga, de nem volt a szobában. De ha nem volt
ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:
- Jól van, ölj meg, csak engedd meg, hogy
elbúcsúzzam az én kedves testvéremtől.
Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem
letántorgott az udvarba, ottan belefújt a
sípjába, s egyszeribe ott termett az oroszlán, a
medve s a farkas.
Kérdi az oroszlán:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
Azt mondja a királyfi:
- Nem parancsolok semmit, csak annyit mondok,
hogy van odafenn a várban egy ember, aki hitvány
fortéllyal az erőmet elvette, s meg akar ölni.
Ne hagyjatok elveszni.
Hiszen a három vadnak sem kellett egyéb.
Felszaladtak a várba, s ott ízzé-porrá tépték,
szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi
felment a húgához, s azt mondotta neki:
- Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével
cimboráltál, megérdemelnéd, hogy megöljelek, de
nem öllek meg. Maradj itt a várban egyedül, élj
boldogul, velem többet egy úton nem jársz, engem
többet az életben nem látsz. Azzal otthagyta a
húgát, s indult világgá.
Azt mondotta az oroszlán:
- Veled megyünk mi is, királyfit, hűséges
szolgáid leszünk, jóban-rosszban el nem hagyunk.
Elindultak négyen, mentek hetedhét ország ellen,
hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön
keresztül. Egyszer egy városba érnek, s hát az a
város fekete gyászba van borulva. Kérdi egy
öregasszonytól a királyfi:
- Mit gyászolnak, kit gyászolnak, öreganyám,
talán bizony meghalt a király?
- Nem halt meg - mondta az öregasszony -, hanem
van a város szélén egy feneketlen tó, abban
lakik a tizenkét fejű sárkány, ennek mindennap
egy leányt kell adni, mert különben felszíja
mind, ami vize van a tónak, s szomjan pusztulunk
el. Ahány leány volt a városban, már mind
odaadták a bestiának, ma került a sor a
királykisasszonyra, ezért borult a város fekete
gyászba. Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt
megmentené, a király annak adná a leányát s fele
országát, s holta után az egész országát.
Azt mondja a királyfi:
- Öreganyám, van-e egy pohár vize?
- Nincs nekem, lelkem fiam, egy cseppet sem
tudok adni, az éjjel mind megitta a tizenkét
fejű sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem
is lesz, míg a királykisasszonyt ki nem viszik
neki.
- Nem baj - mondja a királyfi -, menjen a
feneketlen tóhoz, hozzon onnét egy korsóval.
- Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.
- Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy
kinek kell a víz, mondja, hogy a háromvadas
királyfinak.
No, nekibátorodik a vénasszony, elmegy a tóra,
merít egy korsó vizet, s ahogy indulni akar
vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:
- Hé, megállj, hogy mersz innét vizet vinni?
Tudod-e, hogy nem szabad, amíg a
királykisasszonyt ide nem hozzák?
Azt mondja a vénasszony:
- Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas
királyfinak viszem a vizet.
- Jaj, csak vigyed - mondotta a sárkány -, mert
senkitől a világon nem félek, csak a háromvadas
királyfitól.
Hazaviszi a vénasszony a vizet, jót hajt belőle
a királyfi, megitatja a vadakat is, azzal
fölmegy a királyhoz, jelenti, hogy ő
megverekszik a tizenkét fejű sárkánnyal. Egyet
se sírjanak, egyet se búsuljanak a
királykisasszony miatt.
Hiszen mondhatta, hogy ne sírjanak, ne
búsuljanak, de bizony sírtak, búsultak. Keserves
sírásuk felhatott a magas egekig. Fekete gyászba
öltöztették a királykisasszonyt, úgy vitték
fekete gyászhintón a tóhoz, ott a király s a
királyné keserves könnyhullatások közt
elbúcsúzott tőle: nem hitték, hogy többet látják
ez életben.
Visszament a király és a királyné, vissza az
egész város népe, csak a királykisasszony maradt
ott, no meg a királyfi a három vaddal.
No, nem mondtam igazat, maradt ott még más is,
csak ezt nem látta sem a királyfi, sem a
királykisasszony. Egy cigánylegény, ez
fölmászott egy fűzfára, s onnét várta, leste,
hogy mi lesz.
Leülnek a tó partján, s kérdi a királyfi a
királykisasszonytól:
- Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?
Azt mondja a királykisasszony:
- Arról, hogy háromszor egymás után felzavarodik
a víz színe.
- No, akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek -
mondja a királyfi -, de amikor a víz színe
másodszor felzavarodik, költs fel, ha el
találnék aludni.
Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét,
s mindjárt el is alszik.
Hát egyszer csak felzavarodik a víz színe, hogy
egészen megfeketedett belé, aztán megint
kitisztul szépen. Egy kis idő múlva megint
felzavarodik a víz színe, de a királykisasszony
nem vette észre, úgy rajtafelejtette a szemét a
királyfin. Hanem mikor harmadszor is
felzavarodott a víz színe, nagyot loccsant, s
abban a szempillantásban kiugrott a sárkány a tó
partjára.
Megrázza a királykisasszony a királyfit:
- Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a
sárkány!
Fölugrik a királyfi, kirántja a kardját, egyet
suhint, s leesik a sárkánynak két feje. Hanem
aztán tovább hiába erőlködött, egy fejét se
tudta levágni. Gyengült az ereje, szakadt a
verejték a szegény királyfiról. Felsóhajtott
keservesen:
- No, szegény királykisasszony, vége az
életednek, vége az enyémnek is.
Hanem akkor megszólalt az oroszlán, azt mondta a
társainak:
- Mozduljunk meg hé, mert különben vége a
gazdánknak.
Azzal nekiestek a sárkánynak háromfelől, s
ízzé-porrá szaggatták a tizenkét fejű sárkányt.
Akkor a királyfi elővette a kését, levágta a
sárkány hosszú körmeit, s belétette a
tarisznyájába. De többre nem is volt képes, úgy
el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s
egyszeribe elaludt.
Jönnek estefelé a népek, jön az egész udvar,
hadd lássák, mi történt, s hát uram, teremtőm,
semmi baja a királykisasszonynak, ott sétál a tó
partján. Eszükbe sem jutott a királyfi, mi van
vele. Fölkapták a királykisasszonyt, hintóba
ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt
tovább, szépen, csendesen. Azt mondja az
oroszlán a farkasnak:
- Hallod-e, farkas, mi most medve komával
lefekszünk, s egy kicsit alszunk, te vigyázz
addig, nehogy valami baja legyen a gazdánknak,
mert látod-e, egy cigánylegény ül a fűzfán,
annak valami rosszban jár az esze.
Elalszik az oroszlán, el a medve, s egy jó
félóra sem telik belé, a farkast is elnyomja az
álom. Alszanak mind a hárman.
No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a
fűzfáról, levágja a királyfi fejét, s vesz a
sárkány körmeiből, amit a királyfi
tarisznyájában talált. Azzal elszaladt, fel a
királyi palotába.
Egyszer fölébred az oroszlán, s látja, hogy a
gazdájának a nyaka vérzik. Fölrázza a farkast, s
jól eldöngeti:
- Hát te kutyának való, így vigyáztál a
gazdánkra? Nézz oda, mi történt! Szaladj hamar
forrasztófűért, mert különben ízzé-porrá
szaggatlak!
Elszalad a farkas, vissza is kerül nagy
hirtelenséggel, hozza a forrasztófüvet. A
királyfi fejét szépen összeforrasztják a
nyakával, s talpra állítják.
- Jaj de jót aludtam - mondja a királyfi.
- Bizony jót - mondja az oroszlán -, s aludtál
volna ítéletnapjáig, ha mi itt nem vagyunk.
Elmondja, hogy mi történt.
Mindjárt gondolta a királyfi, hogy most
bizonyosan a cigánynak adják a
királykisasszonyt. Nem volt maradása, bemennek a
városba, s kérdi az öregasszonytól, hogy
hazavitték-e a királykisasszonyt.
- Ó, már lakodalmaznak is - mondja az
öregasszony.
- Na hát csak lakodalmazzanak!
Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:
- Eridj, szolgám, menj fel a palotába, mondd meg
a királykisasszonynak, adjon neked is abból a
lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.
A nyakába akasztanak egy nagy kosarat az
oroszlánnak, azzal megy a palotába, de az
istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.
Nagyot ordít az oroszlán, félrelódítja az
istrázsákat, s fölment a palotába. Ott éppen
javában folyt a lakodalom, táncoltak a legények
s leányok. A cigánylegény tizenkét párnán ült,
olyan nagy volt a becsülete. Hanem mikor az
oroszlánt megpillantotta, egyszeribe kiesett
alóla három párna.
Eleget mondotta a királykisasszony, hogy nem a
cigány ölte meg a sárkányt, nem hittek neki,
mert a cigánynál volt a bizonyosság. No, hanem
azért a királykisasszony jól telerakta a kosarat
kaláccsal, mindenféle jó pecsenyével, borral.
Visszamegy az oroszlán a királyfihoz, esznek,
isznak, s egy idő múlva a királyfi felküldi a
medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három
párna, s a királykisasszony a medvétől is
küldött egy kosár ételt, italt.
Mikor ezt is megették, megitták, azt mondja a
farkas:
- No, most én megyek el.
Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól
megint kiesik három párna.
Hanem mikor a farkas visszatért a sok étellel,
itallal, az utcán megtámadták a kutyák,
kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy
szégyenkezve vissza kellett mennie étel nélkül.
- Nem baj - mondotta a királyfi -, most
felmegyünk mind a négyen.
Hej, istenem, ahogy beléptek a szobába, kiesett
a cigány alól a három párna is, ami még alatta
volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz,
a nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:
- Ez mentett meg engem, édesapám!
Most már mutathatta a cigány a bizonyosságát,
mert a királyfi elővette a sárkány körmeit, úgy,
amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett
most a hely neki, egyszeribe kiszaladt a
palotából, s meg sem állt hazáig.
Aztán a háromvadas királyfi nagy lakodalmat
csapott a királykisasszonnyal, hét nap s hét
éjjel szólott a muzsika, döngött a padló a
tánctól.
Lakodalom után a három vad elbúcsúzott a
királyfitól, s a királyfi boldogan élt a
királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
|